Fáj a szívem. Sajnos nem a könnyű és zökkenőmentes elválás miatt. Peti rájött mire is megy ki ez a "játék". Bölcsődébe menet megbeszéljük, hogy odamegyünk, elköszönünk egymástól és szépen játszik a többiekkel és ebédre már ott is vagyok érte. Amíg beszélünk róla addig igazán lelkes, majd amikor következik az elválás akkor jön a szomorú tekintet, legörbülő szájacska...és az én szívem pedig készül megszakadni.... :-( Két napja zokogva hagyom ott a Petit-zokogunk mind a ketten, Ő az udvaron, én a kocsiban. Nem mondta senki, hogy ez ennyire nehéz! Tudom, hogy rövid idő alatt sikerül megvigasztalni...cumival és egy kis öleléssel és utána már játszik is tovább a többiekkel. Amikor megérkezem tudomást sem vesz rólam. Először azt hittem azért mert haragszik rám, de úgy tűnik csak a játék hevében nem ér rá velem foglalkozni, mert amikor befejezi a dolgát akkor odajön, köszön, puszit ad. Ez nagyon jó! Alakul az evés is. Többnyire egyedül eszik. Ami nagyon ízlik neki azt teljesen egyedül eszi meg, ami kevésbé ízlik ahhoz kéri a segítséget. De eszik és az a lényeg.
Optimista vagyok, remélem az előttünk álló bölcsis napok egyre könnyebbek lesznek!
Á
1 megjegyzés:
Igen, azok lesznek :). De sem ma, sem holnapután nem fog Téged vigasztalni, hogy majd eccer másképp lesz. Tudom, ismerem az érzést...
Önmarcangolás, hiszen sír, velem akar lenni, én meg otthagytam... tudom, ismerem... és senki nem tud most megvigasztalni...
ezt is csak azért írtam, hogy tudd egyik napról a másikra meg fog szűnni... :)
Megjegyzés küldése